Nem érzem bírálatnak... Avagy a kommentelésről és a Népszabadságról

Bírálja azt a gyakorlatot, hogy az Új Népszabadság nem kívánja kommentálhatóvá tenni az írásait. „Hiszen sem a szólásszabadság, sem a sajtószabadság nem jelenti azt, hogy a másik véleménye közléséért neki dolgoznia kell.”

Nem érzem bírálatnak azt a döntést, amelyhez bárkinek joga van. Tényállításnak, hírnek amit kommentálni lehet egy postban annál inkább. Ugyanakkor az állítás súlya más volt a Népszabadságos cikkben, és kicsit más lesz a mostani válaszban. Az Új Népszabadság ma sem kommentelhető. Ez a postja sem. És az Új Népszabadság szerzője itt egy gyakorlat bírálatáról beszél.

Egy adott gyakorlat bírálatáról beszél. Amiben nincs igaza, és amit akár hozzászólásban, akár az állítás publikálása előtt egy kérdésre válaszolva egyetlen mondatban meg tudtam volna válaszolni: Nem azzal van baj, hogy másnak nem ad megszólalásra felületet, hanem azzal, hogy mástól elvárja, hogy az adott szerkesztőségnek saját költségén biztosítson felületet. Ha az ember egy kettős mércét (másnak én nem adok lehetőséget, de elvárom, hogy nekem adjanak) bírál, az nem jelenti a kettős mérce mindkét felének bírálatát. Kiváltképp akkor nem, ha tényállításként természetesnek mondom az egyik felét. 

A tényállítás itt egyértelmű. Nem kell tenned azért, hogy a másik megszólalásának teret engedj. Ha teret engedsz, jogsértő kommentekre érkező panasz esetén moderálni kell. Konfrontálódni kell. Joggal várja el egy hozzászóló, ha már ő is időt fektetett a közlésére, hogy a posttal kapcsolatos feltett kérdésre válaszolj, vegyél részt az akár eldurvuló vitában. Egy bejegyzést megírni viszont jóval kevesebb idő, mint mondjuk egy címoldalra kikerülő írás nyomán induló vitát kezelni. A tapasztalat az, hogy az érdemi és a jó vita igényli a legtöbb időt, odafigyelést. 

Én magam a kommentelés lehetősége mellett döntöttem, de a hozzászólások teljes letiltásával sincs bajom, sokkal korrektebbnek érzem, mint sok esetben az előzetes moderációt, ami a készítőnek is több munka, és a vitát is sokszor ellehetetleníti. Az Új Népszabadság vitacikkről beszél, így közölte az írásomat. Én kerülném a cikk szót. Egyszerűen azért, mert egy blog nem sajtótermék, a szerzője nem újságíró. 

A blog egy nyilvános napló, és kapcsolódó vitafórum, ami kapcsán pont az az érték, hogy ez a szólásszabadságról szól, és mindenki írhat blogot. Bárhol megvesz az ember egy alap tárhely csomagot, feltesz egy Joomlát, Wordpresst és már a blog szolgáltatóktól, azok ellenőrzésétől függetlenül is lehet egy blogja. És ez a sajtóetika által sem korlátozott szólásszabadság, az amatőr megszólalók terepe. Az olvasó az őszinteséget elvárhatja tőlem, de azt nem, hogy sok embert zargatva, iszonyatosan sok munkaórát belefektetve kiderítsek minden részletet. De azt sem, hogy úgy tudja írni, mint egy profi újságíró. Igaz ezt sokszor az újságíróktól is hiába várják el. 

A blog.hu engedné azt, hogy tegyek ki én magam is reklámot. Hogy miért nem teszem arra is van válasz. Saját oldalra tehetnék ki reklámot. Sőt saját írásra is. De mivel más téma, ezért nem ide vonatkozó reklámmal nem szeretném zavarni azt az olvasót aki megtisztel a figyelmével. Így ezeket csak kérdés, kérés esetén linkelem. Viszont ez nem médiavállalkozás így külső, fizetős reklámot kitenni megint csak nem lenne etikus szerintem. A Népszabadság viszont sajtótermék volt. Ott a profizmust és az újságírói etikát, szakmaiságot várhattam el, és természetes volt az, hogy abból akartak élni. Itt nincs profitelvárás. Ott viszont volt. 

A Népszabadság végnapjai kapcsán én egy hosszabb haldoklást láttam. Egy hosszabb folyamatot, amit sokan egyetlen nap egyetlen döntésével jellemeznek. Az igazság viszont az, hogy amikor sok lapot adtak-vettek akkor a nagy cégek egyesülésénél a Népszabadság volt a kevésbé fontos, ami kiszolgáltatott helyzetbe került. Ha nem így lett volna, nem lehet bezárni. Biztosan tudom, hogy a bezáráshoz ez is kellett. Mint az is, hogy amikor felkínálták nekik az MSZP pártalapítványa se vegye meg.

Lehetett tudni: Az adott üzletember jó viszonyban van Orbán Viktorral, és a kormánypártok média vásárlással, egyes műhelyek bezárásával, újak indításával akarja eltolni az erőviszonyokat. A megyei lapok és vele együtt a Népszabadság célpontot jelentenek. De nem merült fel az, hogy ezt meg kellene előzni. Adott egy üzletember aki ugyan tiszteli Orbánt, de Orbánt kritizáló lapot pénzelt. Az MSZP pártalapítványa is megvehette volna a lapot. Ha akár Simicska, akár Soros üzleti köre ad egy kellően jó ajánlatot a Népszabadságot valószínűleg gond nélkül megvették volna. De valamiért nem érkezett ilyen ajánlat. 

Ha bezárták érthető volt miért kellet gyorsan tenni. De aki akkor ott megsiratta a lapot és sok mindent mondott azok között sem volt az aki azt mondta volna, amikortól ezek az újságírók máshol is dolgozhatnak, változatlan szellemiségben indul egy "Igazi Népszabi" és mindenkinek meglesz az azonos fizetése, pozíciója, ha jönnek és együtt akarnak maradni. És azt is megoldom, hogy amíg ezt nem tehetik se haljanak éhen. Nem volt kickstarter kampány, a Népszabi Szerkesztőség Facebook oldal sem promotál új lapot. Az, hogy korábban sok tulajdonosnak, sok tulajdonosjelöltnek nem volt fontos a Népszabadság, nem véletlenül nem volt korábban sem sok jelentkező rá nem egy egyszeri döntés. Miért alakult mindez így? 

És erre a válasz két részből áll. Az egyik az, hogy senkitől sem elvárható, hogy ilyen helyzetben a lapot finanszírozza, abba munkát fektessen. Csakhogy Indexet, Origo-t, Magyar Időket, stb. sem kötelező kiadni. Ezek a lapok mégis élnek. Az a konklúzió, hogy a Népszabadság azért nem létezik, mert nem kötelező kiadni, nem kötelező finanszírozni, és hozzá téve pár bizonytalan üzleti szempontot első látásra nem tűnik konklúziónak. Azt lehetne mondani, hogy mindez nagyon gyenge lábakon áll.

A válasz másik fele az, hogy ez egy sokszereplős történet. Mást mérlegelt Pecina, mást Mészáros, mást mérlegelt korábban az MSZP pártalapítvány, hogy nem vette meg a lapot. Sok kiadó egyesülésnél is mást mérlegeltek az érintettek. Nem véletlen az, ha az MSZP felé való ajánlat után sokan tudhatták, hogy eladó a lap, sem Simicska, sem más nem kopogott be a lapért, hogy biztos jövőt jelentsen nekik. 

És nem lehet azt mondani Simicska ezért nem tette meg, Soros azért, a DK amazért, az MSZP emezért, és még gyűjtsük össze Oláh Béláné csajági lakos okát is, hogy miért nem indított közösségi finanszírozású kampányt a lap akkori megvásárlására és megmentésére. Mert részben sokaknak lehetett más-más oka erre. Csakhogy ez a sok elemzés félrevinne. Mert lehetne vitatkozni azon, hogy azok a szempontok amiért X-nek vagy Y-nak nem kellett a Népszabadság amikor övé lehetett volna, finanszírozhatta volna mennyire erősek, ezért el kell-e utasítani a lapot.

Nem kell. De sem szerkesztősének, sem írónak, sem újságírónak nem jár alanyi jogon, hogy kiadják, alkalmazzák, más munkát és pénzt fektessen az alkotásaiba. Ez nem kötelező. Ahhoz, hogy valakit kiadjanak stabilan, jól kell dolgozni és versenyképes profitot kell termelni, méghozzá megbízhatóan, tartósan. Ha valaki ezt nem teljesíti és a FIDESZ média-politikájára mutat, akkor egy népszavazás FIDESZnek kedvező eredménye azt üzeni: Nem lesz később sem jobb, mert a kifogás marad. Ebben a helyzetben viszont egyértelmű a racionális döntés.

Mert nem ahhoz kell erős érv, hogy valakit ne adjanak ki, hova tovább bezárjanak, hanem ahhoz, hogy valakit kiadjanak, finanszírozzanak. Ezt piszok sokan megtehették volna, de senki sem tette meg. És nem az egész világ a rossz, hanem a felelősöket a Népszabadság szerkesztősége és a korábban mögötte álló párt környékén kell keresni. 

És ha a zsebemben lett volna annyi pénz amennyiből meg lehet venni, miután az MSZP pártalapítványának felkínálták a lapot nekem is felkínálják akkor sem vettem volna meg, nem finanszíroztam volna. Olyannyira nem, hogy egy párezer forintos domain és egy hasonló költségű hosting számlát sem álltam volna azért, hogy ezek az emberek publikálhassanak. Egy halott ember nevében hamis levelet leközölni olyan mértékű aljasság, ami után aki marad a lapnál, annak a cikkeiben nem tudnék megbízni.