Merkel azt állítja, hogy a háború végeztével a menekülteknek haza kell térniük. Így, feltétel nélkül. A baj csak az, hogy az állítása kapcsán nincs oka arra, hogy ezt el is higgye. És nem csak arról van szó, hogy Szomália példája arra int minket, hogy ne várjunk gyors békét. Tegyük fel a nyugati diplomácia átütő sikert ér el, az ellenzék és Aszad között is egyetértés lesz, pár év alatt az ISIS legyőzhető, a mostani egyezség elhozta fegyverszünet után, akkor sikerül tárgyalni a tartós békéről és még ez is sikeres. Ki megy ilyenkor haza?

Aki ragaszkodna az itt elérhető életszínvonalhoz a kiszámíthatatlanság, lerombolt ország helyett, az nagyon hamar eljutna oda, hogy nem akarna hazamenni. Ha az addig eltérő idő alatt bármely EU tagországban állampolgárságot szereznek, nem is kell. Mint akkor sem, ha lesz olyan közeli hozzátartozójuk akik miatt családegyesítés jogcímén is az EUban maradhatnak. Ehhez egyetlen gyermek is elég.

Ha aki nem maradhatna is kellő tömegben van ahhoz, hogy drága és nehéz legyen őket kipaterolni akkor azon a távon is kérdéses a politikai akarat. Mert ugye akkor a háború utál lerombolt, járványoktól sújtott, éhhalállal is fenyegető, iskolát és mást nyújtani nem képes országba kellene őket kitoloncolni. Az újjáépítés, a normális élet megvárása viszont további időt adna nekik az állampolgárság elnyeréséhez.

Tegyük hozzá, hogy ehhez az is kell, hogy az ipar lemondjon a nagy tömegben elérhető olcsó munkaerőről, így ne legyen gazdasági kényszer eltűrni a maradásukat.

A korábbi menekülthullámok kapcsán sem lett tömeges visszatérés, és pont a fenti szempontok miatt. De ami még fontosabb szempont, hogy Németország pontosan tudja, hogy miért valószínűtlen ott akár középtávon is a béke. Egyes nyugati hatalmak a saját gyarmatbirodalmuk megtartása és hatalmuk erősítése érdekében sokszor jelöltek ki úgy határokat, hogy azok konfliktust teremtsenek. Az arab-izraeli konfliktus is ilyen, de az arab világon belül sem annyira etnikai-nemzeti alapon rajzolták az államhatárokat. Ez pedig sokszor vezetett már népirtáshoz, és ez a konfliktus nem oldódik meg könnyen.

A határok átrajzolása ugyanis most rossz precedenst jelentene (mint egyes bécsi döntések), a változatlanul hagyásuk pedig a konfliktus konzerválását. Jó megoldást nehéz találni, a rossz mellé pedig nehéz elérni, hogy mindenki felsorakozzon. 

Azok jöttek Európába, akik a fentiek alapján nem számítanak a hazatérésre, nem ideiglenes menedéket, hanem új otthont keresnek, egy esélyt maguknak, a családjuknak arra, hogy jó körülményke között éljenek, ezért keresnek viszonylag gazdag országot. Ez viszont a biztonságos menedékhez való jogon messze túlterjed. És innen egyfelől: Rövid távon nagyon jót tesz sok ország gazdaságának az olcsó munkaerő, hosszabb távon viszont a nem igazán működő integráció miatt várható társadalmi problémákkal kell valamit kezdeni.

Ezek a menedékkérők a közeli biztonságos menedéket a jobb élet reményében hagyják el, és a feszültséget az okozza, hogy a Kelet-Európa választói szerint igazságtalan valakinek jobb életszínvonalat kínálni segélyből, mint amit sok európai polgár munkával ér el. Igazságtalan, hogy a szegény lengyel, magyar, stb. segítse ki a gazdagabb görögöt, hogy a szolidaritás következetesen ilyen irányú és a nyugati országokba érkező lengyel, magyar, stb. kapcsán nem csak kevesebb segítség jár, mint a menedékkérőknek, de még ennek jogosságát is vitatják.