Az ember olvas egy blog postot, amiben valaki olyan állít ezt-azt aki a postban magát bírónak nevezi. Ha én is bírónak nevezném, holnap mehetnék a bíróságra, mert megsértettem a magyar bíróságok jó hírnevét, azt a látszatot keltve, hogy valaki olyan hiányos ismeretekkel is lehet bíró. Az életszerűtlen állítások mögött komoly politikai felhang van, és szeretné elérni azt, hogy az olvasó elhiggye, itt nem létezik demokrácia. Óvatosan kell fogalmazni. Tényleg. Nagyon óvatosan. 

A névtelen ember mellett ott van ugyanis Bátorfy Attila, akinek Indexen megjelent cikke kapcsán ott a megjegyzés, hogy ő a CEU-n milyen funkcióval bír médiakutatás kapcsán. Tök jó. Gratulálok! De közben olyanokat ír, hogy „Keveset lehet hallani róla, de ezek az alapjogok akkor érvényesülnek maradéktalanul, ha nem csupán közölni lehet mindent, hanem el is lehet juttatni mindent, illetve minden közlésnek egyenlő esélye van eljutni a társadalom minden tagjához. Részben ezt szolgálja a tisztességes verseny.” Ha én fenntartás nélkül elhinném azt, hogy ezt valóban a Central European University Center for Media, Data and Society meghívott kutatója írta így le és híresztelném, még a végén beperelnének.

Ugyanis ahhoz nem kell médiakutatónak lenni, hogy felismerjük ez az állítása miért sántít. Nem is kicsit, hanem nagyon. Elegendő az én postjaimra gondolni. Van amelyik címlapot kap. De amit olyanok írtak akik tudnak is jól írni erre természetesen nagyobb valószínűséggel számíthatnak. Egy profi újságíró még nagyobb eséllyel tudja eljuttatni az üzenetét. Egy vezető portál újságírói még nagyobb eséllyel indulnak. A tisztességes verseny soha, sehol nem teremti meg azt az egyenlő esélyt minden közlésnek, amit mondott. Ugyanis nem a közlés tartalma, hanem attól független szempontok (szerző hivatása, brand értéke, egyes kommunikációs készségek) döntenek. 

De létezik egy olyan fogalom is, mint szerkesztői szabadság. Piszok sok olyan téma van, amiről pontosan lehet tudni, hogy nem kerül Index címlapra. Sem tőlem, sem mástól. Bosszant, mert fontos téma. Bosszant, mert valamennyi kiegyensúlyozottságot az Indextől is elvárna a jog. De kérdem én, a másik oldal érveinek közlése kapcsán a postjaim címlapra kerülését ki lehet kényszeríteni jogi úton? Vagy bárki másét aki arról az oldalról érvel? Nem. Az, hogy a piac így működik és miért működik így, az még egy gyerek számára is nyilvánvaló. Mint mondtam, ha azt sugallom, hogy valaki a CEUn úgy lesz meghívott kutató, hogy még ennyit sem ért, akkor megsérteném az egyetem jó hírnevét. Kénytelen vagyok egy másik hipotézist felállítani.

Az álbíró és Bátorfy között az a hasonlóság, hogy kénytelen vagyok feltételezni, hogy gátlástalanul hazudnak. És nem ez az első eset amikor a demokráciaféltő csoportok egy jelentős része hazudik. Így nem az az üzenet megy át, hogy itt rossz a demokrácia, hanem az, hogy az emiatt aggódók hazudnak, mint a vízfolyás, a becsületük nem sokat ér. Az ilyen tapasztalatok hosszú sora pedig mindenkire hat. Választópolgárra, bíróra, ügyészre. Ha megszokod azt, hogy a vádak hamisak, hogy sokan farkast kiáltanak, akkor ezeknek a vádaknak a hitele veszik el.

A rendőri, ügyészi munkát, de még az elsőfokon eljáró bíróság munkáját is sokszor éri kritika. Az utóbbi kapcsán rögtön halljuk a bíróság függetlenségét, csakhogy ez nem jelenti azt, hogy közhatalmat gyakorlóként ne kellene a véleményszabadság keretein belül lévő véleményeket fokozott toleranciával elviselni. És a valóban szinte példátlanul magas váderedményesség mögött cseppet sem az van, hogy itt aztán a legkisebb gyanúra is elítélnek. 

Megkérdeztem bírót is. Valódi, büntető ügyekkel foglalkozó bírót, aki nem hiszi azt, hogy 1 év gyakorlattal valaki bíró lehet, mert végigjárta az utat. Van amit még névvel is elmondana, ellenőrizhetően. Tök jó! De attól még egy szóval sem lenne sem hitelesebb, sem igazabb, mintha a mindannyiunk által ismert tapasztalatokra mutatok: Magyarországon nagyon ritka az olyan, hogy a rendőrség kevés és gyenge bizonyíték alapján eljutna oda, hogy legyen akár vádemelési javaslat. A túlterhelt rendőrség az ilyen ügyeket nem tudja végigvinni. 

Ahol több az erőforrás ott több olyan nyomozás mehet végig, ahol a nyomozás sikeres befejezésre, a vádemelésre, az elmarasztaló ítéletre kevés esély van, ez pedig természetszerűen csökkenti az elítélési arányt. Ahol viszont ilyenből kevesebb van, de jöhetnek futószalagon az ittas vezetések, a közúti baleset gondatlan okozása, de akár a vasúton összehozott balesetveszélyes helyzet kapcsán elinduló ügy, vagy éppen a droggal megfogott embernél a kábítószerrel való visszaélés és számos más egyértelmű ügy, ahol vélemények sem befolyásolnak sokat, ott a váderedményesség természetszerűen lesz magas. 

Jól látjuk a problémát: Amikor azt mondom, hogy a piac nem oldja meg azt, hogy minden üzenet egyforma eséllyel jusson el az emberek szélesebb köreihez, akkor egy érdekes állítást látok: állami közbeavatkozás, az esélyek erőszakos kiegyenlítése nélkül szó sem lehetne egyenlő esélyekről. Éppen így, ma teljesen más eséllyel lehet megúszni az életben mondjuk egy közúti baleset okozását, egy autólopást vagy egy nemi erőszakot. Mert a bűnözők életvitel, tevékenysége is más-más eredményességre predesztinálja őket. 

A törvény egyenlő védelme, mint alapvető emberi jog, ezen a ponton sérül. Mert az alacsony váderedményesség mögött az is ott van, hogy a bűncselekmények áldozatai között rengetegen vannak akiknek esélye sincs arról, hogy az ő ügyükben bíróság döntsön. Mert nem találja meg a rendőrség az autótolvajt. Nem csak autó veszik el, hanem a benne lévő személyes tárgyak, pótolhatatlan dolgok. Sokak esetében titkok is kitudódnak (pl. mert a zene mellett képek is voltak a pendriveon, stb.) ami lehet megalázó, kellemetlen, de senkit sem érdekel. Nem tudsz elégtételt venni, mert lezárják a nyomozást, majd szépen csendben elévül az ügy.

Ha a bíróság nem fogadna el sok olyan bizonyítékot, a bizonyítási szabadságra mutatva, amit nem jogszerűen szereztek, hanem kellően kételkedne, még kevesebb embernek jutna elégtétel. És jön a nyilvánvalóan jogsértő bizonyítékok elfogadása, a kétes szakértői vélemények és számos más ismert jelenség. A bíróság mentségére szóljon, hogy meglehetősen egyszerű érv szól emellett: A biztonságot szolgáló előírások ugyan sérülnek, de sok esetben egy összeesküvés, amiben sok embernek kellene részt venni, mindenkinek örökké hallgatni sok szempontból valószínűtlen.

Csak a gyanúsítottak miatt aggódni ez esetben erősen féloldalas érvelés, hiszen számos más ember tisztességes eljáráshoz való joga már ott sérül, hogy az érdemi nyomozásra nincsenek erőforrások. Ezt például azzal lehet mérsékelni, ha a többszörös visszaeső ellen kevesebbszer kell újra nyomozni. Ehhez ritkábban kell kiengedni. A 3 csapás erről szól.

De mi történik akkor, ha nem lehet törvény előtt, tisztességes eljárásban elégtételt nyerni? Egyfelől megjelenik az egyéni önbíráskodás, másfelől az igazságosztóként viselkedő tömeg, és az ilyen esetet vezérlő média, ahol a tisztességes eljáráshoz való jog sokszor sérül. Akár egy jogszerű közlés elferdítése után is megjelenhet zaklatás, az adott ember egzisztenciális ellehetetlenítése.

Amikor valaki egyszerűsítve hatalomról beszél, akkor nagyon komoly gond, hogy ezt a fajta ellenőrizetlen hatalmat, a gazdasági hatalmat, a befolyást és sok minden mást nem említ a kormányzat hatalmán kívül. Mert ezt a fajta hatalmat is kellene korlátozni. Sokkal inkább azért, mert az ilyen módon működő közösségi önbíráskodás során sokkal több joga sérül egy meggyanúsított embernek, mint sok koncepciós per során. 

A saját politikai oldalhoz köthető hasonló eljárásokról senki, semmit nem szól. Fontos, hogy az ebben résztvevő sajtó kapcsán nem a sajtóorgánumok száma, hanem az elért olvasótábor nagysága adja a hatalmat. Ebből a szempontból a kormánypárti sajtó valószínűleg gyengébb a független sajtónál. És a független sajtóban bizonyos gazdasági szükségszerűségek érvényesülnek: Aki higgadt, és korrekt az nem üti meg az ingerküszöböt, aki sokszor a lehetőségeket tágítva keresi a kattintást hozó botrányt, és akár jogsértő módon is hajlandó másokat meghurcolni az kerül előtérbe.

Az ilyen viselkedés az ahol könnyek vannak, ott kattintás van, ahol a szólásszabadság, mint absztrakt módon megfogalmazott szabadságjog, ott azt nem értik alapon indult el a PC térhódítása, majd az amit nem lehet nyíltan megbeszélni, megvitatni, azt kevésbé nyíltan terjesztik alapon sok vad konteo, politikai szélsőség szerzett hatalmat. 

Vajon elfogadható-e az, ha egy sajtóorgánum felül erre a trendre? Ha ez a trend elnyomja az objektivitást sok esetben akadémiai környezetben is? Az ezt a helyzetet terjesztő tudományos műhelyek munkáját az impact factor alapján kell értékelnünk, vagy Bátorfy Attila megjelent cikke, az abban lévő hazugságok alapján is szabad? Egyáltalán: Véleményt nyilvánítva megítélni az adott szervezetet mennyire más, mintha a jogalkotó, jogalkalmazó, politikus a saját eszközeivel ítéli el, mert az egyensúlyt, mások jogait akarja helyreállítani? Ahol a jogalkotónak kell lépnie, hogyan szavatoljuk a tisztességes eljáráshoz való jogot? És nem csak az egyik oldalnak, hanem mindkettőnek kell ám ezt bizonyítani.

Millió és egy kérdés van. De nem lehet ezt csak önkényesen kiválasztott számokkal és önkényesen eltorzított magyarázatokkal kezelni. Nagy kár, hogy számos kérdésben, a párbeszéd ott lehetetlenül el, hogy az egyik oldal érveit nem igazán lehet nyilvánosan megbeszélni (pl. férfiak elleni erőszak, egyenjogúság kérdése) mert megjelenne a tisztességes eljárást nélkülöző önhatalom. Ami kapcsán az ideológiát, az objektivitásra nem törekvő áltudományokat sok sajtóorgánum, és magát tudományos műhelynek tekintő csoport is képviseli. És sikerrel: mert az impact factor meglesz, és őket nem lehet túlzottan kritizálni, mert az ilyen szempontból legeredményesebb intézmények és, ha bárki hozzájuk nyúl, a szabadságjogaikra hivatkoznak.

Ha pedig valaki csak erről hall, hogy ők milyen jogsértést éreznek csak velük fog a legokosabb ember is együtt érezni. A gond csak az, hogy a szőnyeg alá söpört problémák, az elhallgattatott vélemények Trumpokat és sok más szélsőséges válaszreakciót szülnek. Ha viszont a szélsőségnek megvan a társadalomtól a kellő felhatalmazása, akkor nagyon nehéz megállni, hogy az inga ne a másik oldalra lendüljön túl. 

Piszok sok esetben látható orvosi adatokból, másokból, hogy a férfiak elleni erőszak nagyságrendileg nagyobb. De számos bűncselekménytípus esetén egy férfi nem indul egyenlő eséllyel, mert ne panaszkodjon, neki csak jó, ha zaklatják. Ebben az ügyben benne van a sajtó is, szellemi műhelyek is és sokan mások. Emberi jogok, számos áldozat alapvető emberi jogai (törvény egyenlő védelméhez való jog, tisztességes eljáráshoz való jog) sérülnek. Ha ezt egy politikai oldal törvényi szintre emelt diszkriminációval (pl. Isztambuli Egyezmény) súlyosbítaná, akkor várható, hogy a válaszlépés sem lesz finom. 

És mivel ez a politikai oldal hiteltelenné válik nagyon nehéz lesz a válaszlépésnek józan határt szabni. Ugyanis ezen a ponton az empátia alapján is kevésbé védik az adott oldalon érintett csoportokat, ugyanis a korábbi bűneik miatt nehéz lesz velük empatikusnak lenni. A történelem szomorú tanulsága pedig az, hogy ez a helyzet többnyire katasztrófához vezet. Olyan valódi katasztrófához, ami után mindenki visszasírná Orbán csapatának jogsértéseit. 

Jelenleg a tudomány szabadsága, a sajtószabadság, a szólásszabadság, a tanszabadság kapcsán a baloldalról a visszaélésszerű gyakorlást is természetesnek tekintjük, viszont önmérséklet, önkontroll nélkül ez oda vezet, hogy a választók azt fogják elvárni, hogy ezt a visszaélést az adott jogok eddiginél durvább megsértése árán is állítsa meg a jogalkotó. Mivel ezek a szabadságjogok fontosak, nagyon nem lenne jó ideáig eljutni.