A rabszolgatörvény hatalmas tiltakozást váltott ki. Ugye a többség nem szeret igazán sokat túlórázni. A FIDESZ azt mondja, hogy bár az eddiginél több túlóra lehetséges, az EUs szabályozásnál kevesebb. Talán nincs olyan magyar ember, akinek a baráti köréből, családjából ne lenne aki külföldön próbál dolgozni. És végiggondolva az ismert példákat, pontosan tudom, hogy Londonban is van példa a brutális túlóráztatásra. Nem hiszek abban, hogy ez magyar sajátság lenne, abban pedig pláne nem, hogy új lenne. A lényeges különbség az, hogy Magyarországon a kényszerű túlóra sokszor feketén vagy szürkén működik. 

Vajon mivel jár számukra az, ha immár törvényes lehet ez a mennyiségű túlóra? Jó esetben kifehéredik a túlóra. Nekik jó helyzet ez. Rossz helyzet azoknak, akik főnöke nem riad vissza a nyomásgyakorlástól, a dolgozók túlórára kényszerítésétől, de eddig valamilyen misztikus oknál fogva nem túlóráztatta a munkavállalókat feketén. Vagy ahol csak később lesz szükség ilyen mértékű túlórára és a főnök hajlamos ezt kikényszeríteni, ez a törvénytelenség belefér nála, de feketén a túlóra nem férne bele. 

Nyilván a kormány nem fogja azt mondani, hogy a kényszer és sok más kockázata csak ott jelentkezik, ahol eddig is jelentkezett, ahol a főnök eddig is áthághatta és át is hágta a törvényt. Mert tény, hogy ez az utóbbi irány sajnos sok helyen előfordul. És persze sok esetben a külföldre költözött magyaroknak lehet olyan kelet-európai felettese, akitől nem idegen az ilyen izmozás, a legalább részben feketén alkalmazott beosztottak sem. Hogy ez egy Maris nevű lett, egy Marius nevű litván, vagy egy Győző nevű magyar főnök ott is mindegy. És amikor a brexit népszavazás után sokan távoztak, nőtt a munkaerőhiány romlott a helyzet.

Ennyit arról, hogy a munkaerőhiány kivédené a visszaéléseket. Csakhogy a fő baj az, hogy ez nem az új szabályozás miatti plusz kockázat, hanem eddig is pontosan ez volt a helyzet, nincs benne semmi új. A gond csak az, hogy a túlóra nem csak munkajogi, gazdasági kérdés. Aki többet dolgozik, akár túlórát, akár másodállást vállalva, az kevesebbet van otthon a családjával. Ennek van egy olyan vonzata, ami az ismeretségi körömben is előfordul és ami rámutat, hogy sok intézkedés bár az élet más területét érinti elsődlegesen mégis összekapcsolódik.

Az Indexen szokatlan dolog történt: Írtak a férfiakat érő családon belüli erőszakról. Arról is, hogy a férfiak még nehezebben kapnak segítséget, hogy nagyobb a látencia, hogy az erőszak formái közötti váltás is más arányban történik meg. Bár férfiakat és a nőket érő erőszak arányáról mást mondanak, mint a CDC, vagy mondjuk mint Erin Pizzey tapasztalatai, de feltételezhető, hogy itt nem tudatosan kerestek a látencia miatt torz adatokat, hanem tapasztalataik és a máshol hallott, látott, olvasott adatok befolyásolják őket. 

A fizikai agresszió látványosabb, könnyebben érthető. Ha egy férfi aki nem tud segítséget kérni és visszaüt, onnan egy darabig lehet kölcsönös bántalmazás, majd az ő ereje fog érvényesülni. De a legtöbb férfi a társadalmi tabuk miatt nem akar visszaütni. Feljelenteni sem akar, és sokszor segítséget kérni sem. Sejti mivel járna a válás. Szóval tudjuk: A férfiak nehezebben kérnek segítséget, de akár a munka, akár az otthonról távol végzendő szerelési feladatok átmeneti menedéket jelentnek a bántalmazó környezetből. Amíg nincsenek otthon, addig sem bántják őket.

Az ilyen bántalmazó kapcsolatok mögött sokszor egyszerű igazság van: Sok nő úgy megy bele egy házasságba, hogy a férfit majd megváltoztatja. Amikor ebből lesznek játszmák, bántalmazás, akkor érthető az, hogy a hobbitól, baráti kör egy részétől elszigetelt partner a munkájába, a dugókba, a szerelést lehetővé tévő műhelyekbe menekül. A törvény betűje ilyenkor önként vállalt, sőt önként kért túlóráról beszél.

Aki ekkor aláírta, annak az aláírása ott marad a papíron akkor is, ha már nem a munkájába menekülne, hanem esetleg segítséget kérne, és ezért egyedül kellene nevelnie a gyermekeit. Ebben az esetben nem csak az történik, hogy kevesebbet van a családjával, hanem az is, hogy nem tudja a gyerekeket kimenteni egy bántalmazó környezetből. A sikertelenség, a düh pedig otthon még inkább mérgezi a légkört. A kérdés az, hogy a túlórához adott hozzájárulás visszavonására milyen gyakorlati lehetőség lesz. 

A munkájába menekülő férfit viszont sokan látják karrieristának, szorgalmasnak, elhivatottnak, különösen motiváltnak. Ez a magatartás könnyen vezet előléptetéshez, és ahhoz, hogy az ilyen helyzetbe került férfiak túlreprezentáltak lesznek bizonyos pozíciókban, sok előléptetésnél. Az, hogy érdemi segítség helyett sokaknak csak a menedéket jelentő rabszolgaság jut, és a több munka segít csak kivívni az előléptetést érdekes privilégium. Az ilyen különbséget és kényszert fokozó intézkedés vajon ne lenne szintén rabszolgatörvény?

A fenti példával sokszor találkozunk, és pontosan rámutat egy dologra: Hiába beszél a törvény és a munkaadó önként vállalt túlóráról, valójában viszonylag erős a kényszer a döntés mögött. Persze lehet pénzügyi kényszer, vagy sok minden más. Olyasmi, amihez a munkaadónak nem feltétlenül van köze. És nem csak a kényszer a baj a mostani helyzetben, hanem az is, hogy az ember élethelyzete megváltozik. Lehet házasodni, születhet gyermek, és így egyre kevésbé jó opció a sok vállalt túlóra. 

Sokszor igaz az, hogy aki nemsokára gyereket akar, ezért gyűjt némi tőkét, gyűjt lakásra, stb. az szívesen túlórázik, míg amikor kisgyerek van a családban mindez megváltozik. 

Ha a munkaadó azt látja, hogy van aki maga vállalta a sok túlórát és túlóráztatni kell, akkor valószínűleg őt fogja jobban túlóráztatni. Mert ugye a hasonló beleegyezés kapcsán nincs meghatározva, hogy mikor kellene ez újratárgyalni, vissza lehet-e vonni, hogyan lehet a feltételein módosítani. A hozzájárulás visszavonása érdekes kérdés, mert könnyen lehet, hogy bizonyos időszakban mindenki visszavonná a hozzájárulást később újra megadná. Ez esetben viszont a gazdaság szempontjából fontos stabil feltételek sérülnek.

Egy törvény kapcsán fontos az, hogy az önkéntes beleegyezés visszavonhatósága és megújítása hogyan működhet, ezt kellett volna például jobban szabályozni. Ugyanis ez nem úgy működik, mint a kollektív szerződés, a kötelező érdekegyeztetések miatt központilag újratárgyalt feltételek. Egyedileg kell tárgyalni a beleegyezésről is, és annak a visszavonásáról is. Ha ezt nem csak aláíratnák sokakkal, akkor ez plusz adminisztrációs teher a cégnek, és plusz feladat a munkavállalónak is. 

Ahol nincs munkaerőhiány, és a munkaidőt így is úgy is ki kell fizetni, a frissebb munkaerő termelékenyebb is lehet, és olcsóbb is lehet a plusz ember sokszor a túlóránál. Sok esetben az új munkaerő akár ideiglenes alkalmazása esetén is kedvezményeket kaphat a cég. Szóval itt kevésbé lesz túlóra, de az emberek sem tudnak munkahelyet váltani.

A munkaerőhiány látszólag javítja a munkavállalók alkupozícióit, de a munkaerőhiány minden munkaadót érinthet, így a munkaadók döntő többsége ilyen helyzetben túlóráztatni akar. És mivel árversenyben is van, hiába igaz az, hogy a munkavállaló a legjobb ajánlatot fogadja el, ez többnyire nem a túlóra hiányáról, a sokkal több pénzről fog szólni, hanem az olyan feltételek megteremtéséből amiket nem túl drága megteremteni, de a munkavállalónak többet érnek. 

Itt ugyan el lehet menni, de máshol is hasonló a gond. És ebben a helyzetben a munkavállaló érdemi lehetőségét az érdekérvényesítésre a törvénynek kellene biztosítani. És a tapasztalat az, hogy míg a köztársasági elnök arról beszél, hogy nem lehet negatív következménye a beleegyezés visszavonásának, a túlóratörvényre reagáló cégeknél a szerződésbe beleírt, ezért nehezen visszavonható nyilatkozat tűnik az elterjedtnek. És az egységes, nem egyedileg letárgyalt, szerződési feltételek közé beépülő túlóra kapcsán könnyű azt mondani: Az persze, hogy önként vállalt túlóra, hiszen senkit sem kényszerít a törvény arra, hogy ott dolgozzon. De ott ilyen a munkaszervezés.