Elfeledett sorsok, ellopott áldozati pózok

Ritka az, hogy egy politikával foglalkozó blogon önálló postot érjen egy filmajánló. Még ritkább az, hogy mindezt már az előtt érje el, hogy  a film egyáltalán megjelent volna. Aki ismer tudja, hogy van némi felszínes érdeklődésem a 3D grafika iránt, de a jóra megcsinált CGI hó nem jelentene elég alapot arra, hogy egy filmet ajánljak. Kiváltképp akkor nem, ha nem igazán szeretem Csányi Sándort. Még akkor sem, ha sok élből fikázó trollal szemben tudom, hogy nem egy híres Csányi Sándor van, így nem vonom össze önkényesen a színészt és az MLSZ vezért. És minthogy lett volna egy harmadik híres névrokon a tudományos életben is, vele szemben viszont nincsenek ellenérzéseim.

Ha a nagy sztár, Csányi Sándor, kapcsán az jut eszembe, hogy tőle olyan nagy színészi játékot nem nagyon várnék, és erre pont az az okom, mint a kommentelőknek, és ezzel a hátránnyal induló sötét és nyomasztó történelmi drámát nem feltétlenül ajánlanék mindenkinek. S amikor az Index új lágerfilmet említett és sok kommentelő megelőlegezte olvasás nélkül, hogy lerágott csontról lesz szó... Csakhogy pont azért kell ezzel foglalkozni, mert nem lerágott csontról van szó.

Nyugat-Európa abba a kényelmes illúzióba ringatja magát, hogy a népirtás az a náci rendszer privilégiuma. Kényelmes narratíva ez amivel sok mindent lehet indokolni, akár azt is, hogy a náci népirtás mögött lévő koncepcióban a zsidó szót valamire kicseréli egy-egy politikai irányzat és ma folytatják. A gond csak az, hogy a holokauszt nem az első népirtás, nem a legsikeresebb népirtás (pár középamerikai nép teljesen eltűnt), nem a legtöbb halálos áldozattal rendelkező népirtás (ez Sztálin privilégiuma), és nem is az utolsó népirtás. Még Európában sem, hiszen adott volt a délszláv háború.

Ez a kényelmes illúzió remek alapot teremt ahhoz, hogy elfelejtsük azt, hogy a világban sokszor volt olyan, hogy egy-egy korábbi szövetséges borzasztó népirtást, emberiesség ellenes bűnöket követ el. A mai világban a legnagyobb bűnnek azt látjuk, ha valaki a másik „áldozati pózát” fenyegeti. 

A „háború elől menekül” címkét magukra húzzák a szírek. És így menekülnek a háború dúlta Ausztriából is tovább a legtöbb segélyt kínáló országokba. És milyen gonosz az: Elsőbbséget érdemelnek azok akik valóban egy háború elől menekülnek, és nem a több pénz reményében mennek tovább. Mondjuk a hatalomra juttatott ukrán szélsőségesek és az orosz szakadárok közötti háborúban feláldozható, feláldozandó kisebbségiként kezelt magyarok a határ mellől, akiktől egyesek meg akarták tagadni először az állampolgárságot, most pedig azt, hogy szavazatukkal beleszólhassanak abba, hogy mikor és hogyan szorulhatnak védelemre. De tud, éljen a fejlett nyugat, éljen a keletet leszóló új német vezér, Frau Merkel, és az erről érkező befolyást kritika nélkül átvevők, civilek és baloldali helytartók.

Sokszor linkeltem be a CDC adatait, vagy neves orvosi lapban megjelent részletesebb tanulmányt. A családon belüli erőszaknál is megvan az áldozati póz a tényektől függetlenül, előítéletekre építve már foglalt. És ezzel lehet megtaposni a törvény egyenlő védelméhez való jogot, a legkiszolgáltatottabb áldozatokat még rosszabb helyzetbe sodorni. Ha a családon belüli erőszak kapcsán olyan törvényt javasolsz ami mindenkit véd, akkor te leszel maga a gonosz.

Ismerjük a biztonságos tereket. Sokszor hangzik el az, hogy aki követeli annak melyik őse volt rabszolga, elfelejtve, hogy a saját törzse adta el. De nem önmaga volt az. De ezzel az örökölt áldozati pózzal, ezzel a konccal veszi el a másiktól a szólásszabadságot, és az esélyt, hogy segítséget kérjen. Pedig a kettejük viszonyában nem feltétlenül az áldozati póz birtokosa az áldozat. Sőt, a másik alapjogát biztos, hogy ő sérti meg épp. 

Ha egy nőt leitatnak? Nemi erőszak. Ha egy beleegyezési korhatár alatti kisfiút hatalommal visszaélve egy felnőtt nő itat le? A kölyök lesz a szemét, kiváltképp akkor, ha az erőszaktevő ott marad terhesen. Tudják mi a szép? A törvény egyenlő védelme kapcsán a nő kisétálhat ebből, örökbe adva a gyereket, abortuszt választva. Akár női áldozatról, akár női elkövetőről van szó. De a férfi áldozatot a legtöbb országban ilyen értelemben nem védi a törvény. Ő csak fizessen egy fél életen át, menjen tönkre az élete, mert neki nem jár az áldozati póz. 

Ennek a fajta áldozati pózokra épülő hatalom gyakorlásnak, politikai identitásnak, ami szerencsére sok helyen visszaszorulni látszik, de így is borzasztóan veszélyes az emberi jogokra, az egyik legerősebb szimbóluma, a legerősebb áldozati póz a haláltábor. Ez a nankingi mészárlás halálba erőszakol áldozatait, vagy bármely más népirtás elszenvedését azonnal zárójelbe tesz. Mert ott van az áldozati póz, ott van a haláltábor.

És a legtöbb esetben ezzel a pózzal nem azok élnek igazán akik ott voltak. Nem is azok akik akkor éltek és szeretteiket vesztették el, hanem olyan utódok akiket nem ért ilyen trauma, de akik a jogos kárpótlások örököseiként sokszor oda jutottak, hogy ezért nekik „több kell, több jár” a kárpótlásul kapott előnyökből, miközben a szenvedésből már szerencsére  nem jutott nekik. 

Az áldozati pózok ilyen kezelése mögött ott van egyfajta kulturális marxizmust szokás emlegetni. Csakhogy az elnyomott nem lehet elnyomó szöveggel igazolt diktatúra nem Marx, hanem a bolsevikok tanaiból ered, javarészt Sztálin találmánya. Azé a Sztáliné, akinek haláltáboraiban többen haltak meg, mint a náci haláltáborokban. Sokakat pedig csak egy kis munkára vittek el oda. 

Az áldozati pózokra építve követelt előjogok, mások jogainak ilyen alapú semmibe vétele szempontjából pedig fontos az, hogy a haláltáborok túlélői áldozati póz ritkán illeti meg a ma huszonéves korosztályt, de az nyugaton a 60 évesre sem jellemző. A gulág túlélői, az ezzel megnyomorított családok tagjai akik még később is nyögték az itt szerzett terheket és nem feltétlenül kaptak kártalanítást viszont joggal tartanak igényt az együttérzésre, hogy az ott tönkretett elfelejtett sorsokról is emlékezzünk.

Ez viszont azt jelenti, hogy kevés fontosabb film van, egy igényességre törekvő gulág filmnél. Ez indokolja a rendkívüli ajánlót. Ha az évtizedben egy magyar film kapja meg azt a támogatást, hogy megnézed, akkor ez legyen az. Nem azért, mert a Csányi jó színész lenne, nem azért mert előre tudom, hogy jó lesz vagy rossz. Hanem azért, mert fontos.