A Pruck vs Dózsa per tanulsága

„Az egész csörtét ideológiai harccá alakították át, ahol azért kellett a tényekkel nem törődve Dózsához ragaszkodni, mert “ő egész életében kiállt a forradalom mellett”, szemben Pruckkal, “aki megtagadta azt és a kádári propaganda szolgálatába állt”.” — írta az Index. 

Elnézést, de itt inkább Schmidt Mária az aki a forradalom és a hősei ellen fordult. „Imi Balsoj, igyi damoj”  — zengte a forradalmi tömeg egymást túlharsogva. El akartak kergetni egy olyan kommunista vezetőt, akinek bűnei a moszkvai múltjától, az általa támogatott magyar koncepciós perekig terjedtek. Aki megúszásra, lehetőleg hatalomátmentésre játszott, és ez a próbálkozás vezetett a forradalomban mindkét oldalon halálos áldozatokhoz, de akár pár a forradalomhoz kapcsolód nemi erőszakhoz is. A Nagy Imre köré épített utólagos hőskultusz ezeknek a halálos áldozatoknak az arculköpése.

A tény, hogy Nagy Imre újratemetése belőle hőst avatott, de a forradalom nem kommunista áldozatait egyik oldalon sem éri hasonló megbecsülés a rendszerváltás egyik legnagyobb adóssága. Nem egy halálos áldozat, többek között, Nagy Imre elzavarását is követelte, és elvárta azt, hogy Nagy Imrét mind a korábban, mind a forradalom alatt elkövetett bűnökért vonják felelősségre. Természetesen, egy diktatúra önfelmentő törvényei után a számonkérés többnyire politikai megrendelésre induló koncepciós eljárás. És természetes az, hogy amikor mindkét oldalon voltak vétlen halálos áldozatok, akkor a felősök megbüntetésére induló próbálkozás nem volt, és nem is lehetett jogállami.

Ha ugyanis az lenne, akkor egy lincselés, erőszak kapcsán a teljes résztvevő tömeget, az őket az ismétlésben forradalmárként támogató valamennyi pszichikai bűnsegédet el kellene ítélni, így a forradalom leverése utáni megtorlás szükségszerűen önkényes, sérti a tisztességes eljáráshoz való jogot (ami emberi jog), és az ítélkezésben diszkriminatív. Csakhogy ahogy az egyéni önvédelem, úgy a társadalom kollektív önvédelme során is indokolt a szükséges és arányos jogsértést elfogadni. A megtorlásnak és az utána következő amnesztiának a legitimitása sokkal nagyobb, mint a forradalmi tömeg egy-egy lincselésének. 

Onnan, hogy lincselés, erőszak elért ártatlan embert, a cselekményeket támogatók mindegyike felelős volt, és így nagyon nagy számú felelőst a megtörtént események miatt igazságosan is el kellett volna ítélni, és benne lettek volna a halálos ítéletek. Nem sok olyan forradalmár lehet, aki az ilyen alapon kiszabhatónál súlyosabb ítéletet kapott volna. És azt hiszem, aki részt vett aa forradalomban, felvállalta azt, hogy miatta ártatlan is meghalhat, de ő is meghalhat ezért, annak jóval kevesebb oka van panaszkodni, mint akinek csak sorkatonaként kellett ott állni, vagy éppen ott takarított, mert oda küldték.

És ez a többlet legitimiáció a Kádár féle szocialista rendszer és a korábbi Rákosi nevével fémjelzett (de Nagy által is megvalósított) kommunista rendszer között lényeges különbség. Mint az is, hogy a fenti szükségszerű halálos ítéletek után a Kádár rendszer villámgyorsan konszolidálódott. És míg a Nagy Imre által is követett, kiszolgált kommunista rendszerben egy negatív vélemény, egy rossz mondat vagy éppen a vezető hatalomféltése korlátlanul lehetett akár halálos ítéletek alapja, addig a Kádár rendszerre ez a gondolat nem volt jellemző. Tudot valódi sérelmek esetén is megbocsájtani, kegyelmet gyakorolni.

A forradalom számos követelése megvalósíthatatlan volt, a nemzetközi erőviszonyok, nagyhatalmi politika miatt. De ami megvalósítható követelés volt, annak jelentős részét Kádár rendszere megvalósította, és ezzel bármely forradalmárnak joga volt elégedettnek lenni. Ma is joga van elégedettséghez, és a demokráciának, rendszerváltásnak hála az elégedetlenségnek is. 

De éppen így nem várható el egyetlen forradalmártól sem, hogy amikor Nagy Imre és az általa képviselt irányvonal bűnei ellen lépett fel, ezért kockáztatta az életét, akkor a megúszásra játszó és ennyiben is becstelen Nagy Imrét a saját hősének fogadja el, csak azért, mert Nagy Imrét kivégezték. És el kell fogadni, hogy a Nagy Imre által képviselt irányvonal mentén gondolkodva Nagy Imre kivégzése a saját hibájából is szükségszerűség, és ezt a mércét ő maga teremtette meg.

Bárki olvassa is mondjuk a VERITAS történetkutató intézet történészeinek a véleményét a Horthy rendszerről és akár az akkori deportálásokról, az egyet nem értés és a düh mellett mindenképpen ott lesz az érzés: Van amiben Szakály professzor úrnak igaza van. Halott emberekről beszélünk, akik nem tudják megvédeni magukat. És mi tudjuk, hogy egy kitoloncolás után pogrom jött, de akkor ezt előre nem kellett tudja a hatóság. És amikor kiderült elindult a túlélő menekülők visszafogadása.

Igaza van a VERITAS történetkutatónak azért is, mert a zsidóság annak idején az antant oldalán szállt be az első világháborúba és ezért nekik otthont ígértek, majd az adott otthon és menedék lehetőségét elvették tőlük. Ennek a helyzetnek az alapja az arab terrorizmus volt, aminek az előzménye az az arab nacionalizmust amit Európa anélkül teremtett meg, hogy egységes arab nemzet létezett volna. Horthy rendszere annyiban volt más, tisztességesebb, az antantnál, hogy nem ígért menedéket, de a hiba felismerése után korlátozottan mégis adott.

Csakhogy ugyanez a tisztességes, keresztényi megítélés járna Kádár Jánosnak, és az ő elvtársainak is. Az objektivitás a VERITAS történetkutató által magával szemben felállított mérce ezt követeli meg. Ezért különösen szomorú az, amikor egy-egy kutató antikommunista érzelmeit, vélt vagy valós elfogultságát hangsúlyozza ki bármely beszámoló. 

Pedig nem sok olyan család volt, ami a Rákosi rendszert, az 56 utáni megtorlást ismerheti, de a Kádár rendszer konszolidációját, érdemeit ne ismerhette volna meg legalább a nemzetközi sajtóból. Ahol a konszolidáció, a kegyelem ne jelent volna meg. És egy keresztény embert ez utóbbi és a megbocsájtás, a másikban észrevehető jó jobban befolyásolna, mint a korábbi harag. Ez, a tisztesség, és az olvasó / történésztársadalom felé való kötelesség lehet alapja az objektivitásnak.

A sok helyen, propaganda érdekből hangsúlyozott, antikommunista elfogultság viszont nehezen összeférhető a tudomány által megkövetelt semleges nézőponttal. 

Ha a jobboldali emlékezetpolitika egyik fontos sarokköve az a megállapítás, hogy többnyire sem erkölcsi, sem jogi felelősség nem terhelhet embereket olyan dolgokért, amiket nem tudnak, amiket nem láthatnak előre és a kor lehetőségeihez kell mérni embereket, akkor ugyanezt a mércét kell alkalmazni 56 kapcsán. És akkor is ez a mérce, ha az utólag látott következmények nem gonosztevőnek, hanem hősnek állítanának be valakit, aki akkor és ott nem volt az. 

Az 1956-os forradalom a szabadságról szólt, az ellenségképet építő, személyeskedő buta és diktatórikus politika elutasításától. Schmidt Mária pont ezt rójja fel Pruck Pálnak, és a személyeskedő gyűlölködéshez való feltétlen hűséget állítja be követendőnek. Csakhogy ez a fajta személyeskedő Gyűlölködés nem csak azért nem jó út, mert Orbán Viktor korábba Soros ügynök volt, így a vak személyeskedésből könnyen lehet baráti tűz. Azért sem jó, mert olyan is 56-osnak mondhatja magát, aki nem volt 56-os.

Ez a rendszer azt a mércét építi újra, ami a kommunista rendszerben működött. Valakit el lehetett taposni, mert a bátyja nyilas volt, s a másikat fel lehetett emelni, mert az öccse kommunista. A vak személyeskedés csak azt nem vette figyelembe, hogy a két érintett ember egymás testvére. Ugyanis a rendszer nem tetteken, értékválasztáson, alapult, hanem bemondáson, olyan önbevalláson, ahol a becstelen ember a személyeskedő politikában bármikor jó oldalra állhatott. 

Lehet arról beszélni, hogy Pruck Pál köztörvényes bűnöző volt később. Legyen. Beszéljünk erről. Schmidt Mária nem fog örülni a felvetésemnek. Az Ügynöksorsok című könyvet olvasva nem egy olyan emberrel találkoztam, akit volt 56-osként titokban beszerveztek, akit éppen azzal tudtak zsarolni, hogy az akkori tevékenységéért ellehetetlenítik. 

A NEB gondozásában, az ÁBTL vezetőjének társszerzősége mellett megjelent könyv rámutat arra, hogy az ügynöklista hiányos, sok ügynök kilétét nem ismerjük. Nem tudjuk, hogy hány 56-ost szerveztek be hazafias alapon, hány „Lakatos Péter” (fedőnéven említve) van az ünnepelt hősök között, és ők hány bűncselekményt úsztak meg büntetlenül, mert ügynökként másokat juttattak akasztófára. Nekik az ügynöki „munkához” jól jött, ha hűnek mutatták magukat a forradalomhoz, ez bővítette az operatív lehetőségeiket.

Az akit a rendszer ellehetetlenít, aki ezért bűnözésre szorul, és csak akkor élhet jól, amikor a nyilvánosság előtt fordul szembe a forradalommal, arról valószínűsíthetjük, hogy nem volt ügynök. Az ügynökök ennél többet is megúsznak.

Ha 1956-nak lehet hőse olyan ember, aki korábban a Szovjetunióban ügynök volt, itt politikusként járult hozzá a sztálinista rendszer működtetéséhez, és éppen így lehet ünnepelni a ma még ismeretlen „Lakatos Pétereket” és azokat akik mindig ismeretlenek maradnak, akkor nem hiszem, hogy bármit is fel kellene rónunk Pruck Pálnak, aki halott és nem mondhatja el a saját álláspontját. 

Schmidt Máriáról lehet beszélni, ő él és megvédheti magát. Lehet, de felesleges. Hiszen a választása arról, hogy ki lehet a forradalom arca magáért beszél. Az is, hogy kiket tekintünk hősnek. Történelemmel foglalkozóként, jobboldaliként, 56-osként biztosan ismer egy jelenséget. „Lakatos Péter” ügynök aktájában szerepel egy Klein Árpád rendőrnyomozó hadnagy, aki bizonyosan nem volt forradalmár. A Renner Péter, Sörös Imre, Zsigmond László kivégzéséhez vezető ügyben viszont eljátszotta a forradalmárt. Amiért miniszteri dicséretben és jutalomban részesült. 

Klein Árpád és megannyi több-kevesebb színészi tehetséggel megáldott / megvert „ügynöktársa” hosszú időn át mondta magát 56-osnak. Sokan lettek így, utólag, ismertek 56-os körökben. Ez pedig megtanított minket arra, hogy nem az a fontos, hogy ki mondja magát 56-osnak, hanem az, hogy kiről mondják mások azt, hogy 56-os volt, kit látott ott külföldi tudósító, kamera. Ha valaki 56-osnak mondja magát, de felmerül a gyanú, hogy más tollával ékeskedik, azt roppant nehéz ettől a perspektívától függetlenül értelmezni.

Roppant nehéz, mert két szempont vív harcot bármely tisztességes emberben. Az egyik az ártatlanság  vélelme. Az ügynökvád, bizonyíték nélkül a másik ember jó hírnévhez fűződő jogát sérti meg. Ezek alapvető jogok. Az áldozatok családjának emberi méltósága, a kegyeleti jogok viszont egy másik nézőpontra mutatnak rá:

Az állambiztonsági iratok tömeges megsemmisítése elvezetett oda, hogy senkit sem lehet tisztázni az ügynökvád alól. Senkiről sem tudjuk, hogy nem volt ügynök, nem végeztek ki miatta embereket, nem ő egy ismeretlen „Lakatos Péter” és sajnos sok esetben csak komoly történészi munka vezet oda, hogy amikor egy-egy ügynök nem szerepel a nyilvántartásban, de kikövetkeztethető vagy vélelmezhető a személye akkor egy emberek, 56-os hősök, halálért felelős ügynök jelentése mögé egy név kerüljön. És a tisztesség, az objektivitás megköveteli, hogy a rendszer áldozatai között beszéljünk a Klein Árpádok, „Lakatos Péterek” áldozatairól. És beszéljünk a Klein Árpádokról is.

És ahhoz, hogy az ilyen áldozatok családjába, az ilyen módon bebörtönzöttekbe, családjukba még egyet belerúgjunk, nem kell az, hogy Dózsa László egy legyen Klein Árpád valamely színésztehetséggel megáldott ügynöktársa elől. Elegendő az, hogy a megemlékezés szervezőit nem is érdekli, hogy amikor ellenőrizetlen önbevallásnak adnak teret, ez az irány is teret kapott. 

És Schmidt Mária ilyen döntéséről beszélni van okunk, erről beszélni igenis közérdek, közügy. Akkor is, ha Dózsa László, amikor maga választotta a közszereplést, maga választotta meg, hogy milyen módon keveredik bele az ügybe, maga választotta azt, hogy tűrnie kelljen sok véleményt, sok ilyen vitát egy percre sem gondolta, hogy a magukat utólag 56 egyes eseményeihez odahelyezők között Klein Árpádok vannak, hogy a magukat utólag 56 harcaiba helyezők öltek, aljasságot folytattak.

Nem feltétlenül tudta, hogy a tettéhez ez a párhuzam társult. Amikor a megkérdőjeleződött állításai mögötti indíték körüli találgatás a közbeszéd tárgya lett, nem csak egy idős művészről beszélnek, akinek a „jobb élet reményében” végighaknizni megannyi helyet, mint a forradalom arca enyhítheti az esetleges anyagi gondjait. Persze az utóbbi feltételezés kapcsán is van aki illetéktelen haszonról, mások megtévesztéséről, csalásról beszélne, de ez sokkal kevésbé fájdalmas téma, mint a Klein Árpád párhuzam.

A Renner Péter és társai kivégzéséhez vezető ügy kulcsszereplőjét, „Lakatos Péter” fedőnevü ügynököt az Ügynöksorsok c. könyv Lukács Imre / Sz. Lukács Imre néven azonosítja, és megjegyzi, hogy az ügyről ő is megírta a saját verzióját Nagy Imre testamentuma, a Magyar Golgota címen. Az ügynök monogramja Erdélyi Tibor, a Beszélő c. lapban megjelent olvasói levelében is megjelentik az ügy résztvevőjeként. Eörsi László: Egy megvádolt áldozat című írása kapcsán tudjuk, hogy az ügy szereplőit általában letartóztatták, az ügynök Sz. Lukács Imre nem volt köztük. 

Magyar György és ügyfele elvárta volna, hogy Schmidt Mária hamar visszakozzon, és ismerje el a tévedést. Csakhogy itt nem csak tévedésről van szó, hanem Dózsa László saját állításairól és erről a perspektíváról. Azt mondani, hogy Dózsa úr megtévesztette őket, ebben a helyzetben, ezt a perspektívát is ismerve nagyon súlyos vád. És ehhez nem árt az, ha a kezükben van egy ítélet, ami alapján azt mondhatják, hiába mondta azt Dózsa úr, hogy ő van a képen, mégsem őt ábrázolja a fotó. Lehet hivatkozni az ítéletet, az indoklást. 

Azzal viszont, hogy Schmidt Mária ebben a helyzetben az utólagos önbevallás mellé állt beszélünk a kérdésekről. Felmerül az, hogy bár ügynöklista, a papírok megsemmisítése miatt, érhető is, hogy nincs, van viszont más. Az ÁBTL látogatható és ott bárki kutathat, végzettség nélkül is. Bárki elmehet, és kereshet olyan dossziékat, jelentéseket amik számára relevánsak. Bemutathat olyan ügynököket, nyomozókat, akik 56-osnak hazudták magukat, vagy 56-osként hátba szúrták a társaikat. Ennek a témának a kutatása újságírók, történészek és aktivisták által közérdek.

Elsősorban azért, mert ezek a nyilvántartások akár az ellenséges titkosszolgálatok ügynökei által is kutathatók. Vagy olyanok által, akik az elérhető információban rejlő zsarolási potenciált a maguk kisebb-nagyobb üzletének felépítésére használnák. 

A dolog igazi szépsége az, hogy számos olyan ember van, aki nem szerepel a hálózati személyek nyilvántartásában. Nem szerepelne semmilyen ügynöklistán. De megmaradtak a jelentései, vagy olyan ügynöki jelentések amik őt, mint ügynököt ellenőrizték és ez alapján dokumentálható, hogy kikről, mit jelentett. Olyan emberek, akik esetleg jártak a levéltárban, vagy máshonnan úgy tudják, hogy a sötét kis titkaikra nem derül fény lepleződhetnek. Hiszen az, hogy más jelentéséből, vagy a saját jelentéseikből kikövetkeztethető a személyük, még akkor is, ha nem szerepelnek a nyilvántartásban.