Forgács István cikkével, ami a mandiner oldalain jelent meg, sok szempontból nagyon egyetértenék. „Nekikezdek, hogy elmondjam legalább a kereteit a dolognak, de amikor szóba kerül a Körút és a 200 értelmiségi, aki foglyul ejtette a közvélekedést,” – olvashatunk arról, hogy miért nem hallgatták meg. Pedig arra, hogy miért nem volt erre elég a kormány 8 éve a válasz egyszerű. És nincs köze a körúthoz. Nincs köze szélmalmok mögé képzelt óriásokhoz. Ahhoz van köze, hogy akár az a 200 értelmiségi, akár mások, elmondták a maguk érveit. Ha nem ellenérvek születnek meg, hanem a 200 értelmiségi személyét sikerül támadni, akkor a rendpárti oldal sokak számára nem mondott el érveket. 

A közgondolkodás és közvélekedés elrontásáért nem csak a 200 értelmiségi, a nekik teret adó újságírók felelősek, hanem azok a politikusok is, akik sokszor kivonulnak a vitából, kétes ügyekkel lerombolják a hitelüket. És azok az emberek akik a 200 értelmiségiről szóló konteóval előbb hiteltelenítik magukat, mintsem elmondanák az első érvüket. Pedig vannak roppant egyszerű érvek. Ezek közül a legtriviálisabb az, hogy számos változást akkor és csakis akkor lehet hatékonyan bevezetni, ha annak a tárgyi és személyi feltételeit korábban megteremtettük.

A személyi feltételek kapcsán kimondottan fontos szempont, hogy nem elég, ha darabra megvan a tanár, hanem a tanárnak rendelkeznie kell az átadni kívánt ismeretekkel. Ahhoz viszont, hogy ezt az ismeretanyagot meg tudja tanulni a leendő tanár, szükség van a megfelelő tanterv megtervezésére. Ehhez tudni kell, hogy milyen ismereteket, miért és milyen erőforrásokat felhasználva akarun átadni. Ennek az előfeltétele egy program-alkotás, és a program kezdeti lépéseinek a végrehajtása.

Az oktatásban nem lehet egy nap alatt valós változást elérni. 

Például a hittan, erkölcstan oktatása kapcsán egy kisebb gyerek nem tud választani, legfeljebb helyette, a feje felett választanak a szülők. Ez nem jelent vallásszabadságot. A közgondolkodás a gyermeknevelést jelenleg döntően magánügynek állítja be, csakhogy éppen a gyermek ebbe nem szól bele. A szülő önmegvalósításának, és sokszor kényelmének rendeli alá a gyermek sorsát. Ha elfogadjuk azt, hogy az erkölcstan oktatása kapcsán az iskola a gyerek nevelésébe is beleszól, akkor erre az elfogadásra már lehet építeni.

Vegyük észre: Általános iskolában a gyermek nem szaktanárral, hanem tanítóval találkozik. Teljesen felesleges lehet ebben a kérdésben a tantárgyak jelentős részének az elkülönítése. Az az elképzelés, hogy az írás-olvasás elsajátítása első osztályban történjen, de aki nem tanult meg írni-olvasni az behozhatatlan hátránnyal menjen tovább második osztályba, mertha nem menne tovább trauma lenne, egy a lemorzsolódást közvetlenül előidézni képes rossz elképzelés.

Éppen így a tanítási, és a délután játékra fordítható idő elkülönülése sem feltétlenül optimális az egésznapos iskola kapcsán. Ugyanis azt a téves feltételezést képviseli, hogy a gyerek a játékból nem tanulhat. A játék és a tanulás szembeállítása viszont piszok rossz marketing a tanulás számára. A játékok jelentős része viszont a gyermekeket stratégiát építeni taníthatja meg. Elképzelni a tervezhető jövőt és megvalósítani azt. 

Csakhogy a tervezhető jövővel kapcsolatos oktatás alapja az, hogy legyen tervezhető jövő. Legyenek bemutatható és bemutandó lehetőségek. Mert enélkül az egész oktatási reform szart sem ér. De honnan lesznek kitörési lehetőségek? A világon tapasztalt tendencia az, hogy a szegénynegyedekből való kitörés legjobb lehetőségeit a sport, a honvédelem és a művészetek jelentik. Ezeknek a lehetőségeknek meg kell jelenniük az iskolába.

Azt elvárni a hazai labdarúgástól, hogy a futottak még kategóriánál feljebb jussunk illúzió. Azt elvárni, hogy mélyszegénységben élő Lakatos Ronaldo esélyt kapjon és egy NBII-es vagy NBIII-as csapat játékosaként kitörjön a mélyszegénységből, és a gyerekei már jobb körülmények között nőjenek fel más. És éppen így igaz az, hogy számos más sportot, beleértve a labdajátékokat, "kocsmasportokat", lövészsportokat, vizisportokat el kell vinni az iskolákba.

Hogy a művészeti oktatás során nem lehet az a cél, hogy a számunkra mi érték alapon sznobok legyünk. Az lehet cél, hogy a gyermekek lehető legnagyobb része tanuljon meg olyan alkotást letenni az asztalra, amivel képes kitörni. És igen, ha a katonáink legfeljebb az árvízzel, hóval, viharokkal folytatnak háborút, akkor is lehessen Oláh Kláriból, Oláh főtörzsörmester asszony. E lehetőségek megteremtése nélkül ugyanis az iskola nem tud bemutatni valós alternatívát, nem tud előrejutásra, a társadalmi normákra, a jövőkép elérésére tanítani. 

A tanításban bőven beleférnek a digitális és a fizikai világban felépített mikrokörnyezetek, az ezekben eljátszott történetek. De akár az is működhet, ha egy kicsit költünk a jutalmazásra. Csak éppen a jutalom, a csoportban klialakuló aprócska társadalom által megtermelt javakat jelenti. A csoport egy része írást, számolást is gyakorolva iratokat állít elő, más része a dokumentumokkaal megfelelő helyre szaladgál lepecsételni azokat, hogy a közös munka eredményeként kapott süteményhez, matricához, stb. hozzáférjenek. 

A munkamegosztás, abban az egyén felelőssége, sok játékelméleti probléma megoldható, és a gamification is segít ismereteket átadni. És meg lehet vitatni olyan kérdéseket, hogy a világot a nagyszüleinktől örököltük, vagy az unokáinktól kaptuk kölcsön. Lehet közösen mesét írni, digitális eszközöket használni. A kirándulások egy része történhez egyes helyzetek megismerését, stb. segítő parkokba és ez lehet természetes. És ez párhuzamosan mehetne az óriástableten menő városépítős játékkal, az ehhez kapcsolódóan megnézett átvezető videókkal, a megbeszélt történelmi eseményekkel, irodalmi művekkel, zenei alkotásokkal.

A gyerek játszva tanulhatja meg megtervezni az életét és ebben a rendszerben aki nem tanul meg az első évfolyamban olvasni, az ezt a hátrányát sokkal nagyobb eséllyel hozná be a második osztályban. Egyszerűen azért, mert a második, harmadik évben az ő felzárkózása, feldolgozása is pontot érő, teljesítmény-jutalmat feloldó közösségi feladat. És ezen a ponton nevelne az oktatás szolidaritásra. Csakhogy ehhez a tanárok között többségben kell, hogy legyenek azok, akik nem digitális analfabéták, akik már lehettek gamerek, akiknek nem idegen eszköz a gamification. Ehhez viszont idő kell. 

Miért nem erre indult Magyar Bálint? A lehetőségeket meg lehetett volna teremteni. A gond csak az, hogy a hiteles szimuláció a társadalom értékének tiszteletét, rendpártiságot is tanít. És mert ennek feltétele az egésznapos oktatás. Ennek feltétele az, hogy a gyerek viszonylag sok időt töltsön olyan oktatási intézményekben amikben nem jelennek meg az otthonról hozott különbségek. És mert 10-15 éve pont 10-15 évnyi "tanárterméssel" kevesebb olyan pedagógus volt, aki már a modern világ lehetőségei között nőtt fel. 

A rendszer alapja az, hogy a szegényebb és gazdagabb szülők mentén ne legyenek szegényebb és gazdagabb iskolák. Az erőforássok szükség szerint a gazdag településen lévő és a szegény településen lévő iskolák között is átcsoportosíthatóak legyenek. Ugyanis az iskolák feladata az esélyegyenlőség megteremtése és nem a különbségek növelése az iskolák közötti jelentős különbségek miatt. A központosítás elkerülhetetlen, de továbblépni csak akkor lehet, ha a passzív és az aktív ellenállás alábhagy. 

Éppen így szükséges a fenti ideális képhez a megfelelő pedagógusi létszám, és az iskolák fejlesztése, ami biztosítja, hogy a némi mozgással, sporttal járó feladatok és végrehajthatóak legyenek. És ami még fontosabb, olyan erőforrásokra is szükség van, amik a következő években sem állnak rendelkezésre. Ugyanis hiába tanítja meg az iskola a gyereket arra, hogy jó tanulni, hogyan jut előre tanulással, jó helyre költözéssel, jó munkával, ha a gyerek nem tehet sokat, amikor a szülei közlik: Maradjon otthon a kisebb testvéreire vigyázni. Sok ezer lány ezért marad ki az iskolából. És sok ezer fiú is megkapja a maga feladatát.

Ahhoz, hogy a gyereknek alternatívát nyújtsunk kell egyfelől a kollégium, másfelől részben az óvódoával, részben bölcsödével és sok más dologgal csökkenteni kell az otthoni házimunka mennyiségét, hogy a gyerek ne a háztartás kiszolgálására figyeljen. Ha megvan a lehetőség, és már ez is rendpárti elmozdulás, ugyanakkor korszerűsít is, és ez nem hoz azonnal, önmagában látványos változást, akkor van ideje a kényszernek. 

Csakhogy a fenti rendszernek még az alapozása is alíg kezdődött el, így korai azonnal a kényszerhez lépni. 

De leginkább az kell hozzá, hogy ne 200 közgondolkodást elfogó értelmiségit szidjunk, hanem jussunk el oda, hogy a fenti célok mentén akár velük is együtt lehet dolgozni. Meg lehet érteni, hogy amikor nekik X csoport felzárkóztatása a fontos, a másiknak pedig az, hogy a nemzetközi minták alapján Y sportág jelentsen felzárkózási lehetőséget, akkor az a két cél nem ellentétes egymás számára. Lehet a hátrányos helyzetű, de tehetséges gyermekek felzárkóztatására törekvő alapítványnak is élnie azzal a lehetőséggel, hogy a labdarúgást szerető cigánylány az őt visszahúzó környezetből nem csak Budapesten, de Felcsúton, Kisvárdán, stb. is kitörhet, olcsóbban. 

Hogy ki tudjuk mondani, hogy nem kell nekünk BL győztes labdarúgó. De olyan kell, aki a sport mentén kitört a mélyszegénységből, a Felcsúton a focizás mellett elvégzett gimnázium után, sportösztöndíjjal el tudta végezni mondjuk az ELTE Programtervező Informatikus szakát. Ha NBIII-as színvonalon játszik? Ki a fenét érdekel, ha nyertünk a bulin egy programozót, ő pedig a mélyszegénység helyett nyert egy normális életet? 

Hogy ki tudjuk mondani, a felzárkózáshoz nem kell Gender szakos diplomát adni Lovári Hajnalkának. Egy C, C+E vagy D kategóriás jogosítvány, és egy versenyképes állásajánlat is elég. Ez pedig akkor is elérhető, ha a testvérek nevelése miatt kiesett az iskolából, de a fiatal nő ez után kap némi reményt, hogy másfelé induljon el. És igen, a civil is segíthet a lemorzsolódott, a társadalomból kiesni látszó emberen azzal, hogy segít valakinek megszerezni az ilyen jogosítványt. Kell egy szállás, oktatók, járművek és el lehet jutni az állásajánlatig. A jó fizetésig.

Állami pénzből, vagy akár civilek bevonásával épülhet rászorulóknak szállás sok hasonló munkahely mellett mellett, ami biztonságot nyújt, míg megteremti a saját otthonát. Nem nagy luxus, még a közös szolgáltatásokkal sem. Igaz, ha nemzetközizni megy kamiont vezetni, akkor a saját ház megteremtéséig valószínűleg keveset lesz itthon. De persze lesz akinek (akár fiatalabb kora) miatt marad a belföld, a busz, és nekik is segítség sok felépített kitörési pont. 

Ilyenkor nem csak mesék kellenek. Hanem példaképek is. Olyanok, akik borzasztó helyzetből is megtanultak felállni. Az kell, hogy a mesék emberi történetek legyenek. Az kell, hogy a gyerek tanulhasson ezekből. Mert tök jó az, hogy a Lúdas Matyi kapcsán a gyerek megtanulja a bosszút, de ennél talán fontosabb lenne, hogy megtanuljon felállni. Nincs hibátlan példakép. Aki igyekszik, az sokszor nem csak a történetét osztjaa meg, de azt is amikor kap ajánlatot, hogy X vagy Y dolgot bemutathat, és a segítőkészség mellé odakerülhet a hirdetői érdek. De millió és egy példát lehet bemutatni arról, hogy a nehéz helyzetből is hogyan lehet felállni.

Például st22lacika, hogy egy ismert és népszerű példát mondjak.

Csak ehhez az kell, hogy a gyerek előtt legyen becsülete annak is, hogyha nem Gender szakos diplomája lesz. Hogy fogadjuk el, hogy ez a perspektíva sokaknak a kitörést jelenti. Hogy amikor a kamionosoknak van bajuk Calais miatt, akkor nem ignorálni kell azzal őket, hogy húgyos kamionosok, és simogatni tovább a migránst, hanem őket is emberszámba kell venni. Legyen olyan társadalmi megítélésük, hogy az a fiatal akinek a kitörési esélye a C+E kategória, vagy a D ki is törjön. 

Kell a perspektíva. Mert, ha nincs perspektíva, nincs megvalósítható jövőkép, akkor nincs mit az iskola bemutasson, nincs mit tanítson. Ha van perspektíva, elérhető jövőkép és ezt az oktatás bemutatja, akkor lesz egy hatákony oktatásunk. És ez lenne minden oktatási reform alapja. Nem az oldalak közötti marakodás.