Nem először érzem azt, hogy az aktivista tenni akarása mögött ott van az: Valamit nem tud, nem akar elfogadni. Ha pedig a lelkiismereti szabadság, a vélemény nyilvánítás szabadsága fontos, akkor ezt is tiszteletben kell tartani. A dolog cifrája az is, hogy az ellenvéleményt is. A hasonló tenni akarással párban jár sokszor a sikertelenség, ha az elképzelt céloknak nincs meg a társadalmi támogatottsága. És a sikertelenség, a kilátástalanság akár öngyilkosságot is okozhat. Csakhogy nehéz lenne elvárni az alkalmazkodást ahhoz, aki inkább eldobja magától az életet, mintsem elfogadja, hogy a másik ember értékrendje érvényesül. 

Lehet beszélni arról, hogy kinek fáj ez igazán. Családnak? Barátoknak? Más politikai aktivistáknak? Vagy esetleg a mozdonyvezetőknek, akik többségének komoly problémát okoz egy öngyilkos? Mert ez utóbbi kategória az aki az ügyben a vétlen áldozat. De lehet választani a között, hogy az eset a gyászról szól. Vagy a politikai mondanivalót alátámasztó propagandáról. 

A shownak folytatódnia kell. Kell egy következő Milán. Kell valaki aki újra elhiszi, hogy mindenért fontos küzdeni, hogy sem a kritikát, sem a társadalom véleményét nem kell elfogadni. Hogy kudarc, ha nem érnek el sikert, ahol nem is lehet, és talán nem is szabad sikert elérni. A kudarcok sora, a kilátástalanság elhozhatja, sőt a sok aktivista közül jó néhánynál biztosan el is hozza a depressziót. Egy újabb mártírt. És egy újabb mozdonyvezetőt, aki talán évekig küzd majd az emlékekkel. 

A gyász helyett megjelent a proganda. A megfellebbezhetetlennek szánt tényállítás: "kizárt dolog, hogy akik "buziznak" az utcán, a munkahelyen, a családi asztalnál, azoknak ne lenne felelőssége abban, hogy jóval több meleg lesz öngyilkos."

Sok ember van, akit sok dologért szólnak le. Hobbiért, csapatért, politikai hovatartozásért. Nap mint nap születnek igaztalan és becstelen vádak. De általában nem ezért lesz valaki öngyilkos. Vannak olyan támadások amik kilátástalansághoz vezetnek. De Magyarországon szerencsére nincs ilyen mértékű és elterjedtségű homofóbia. Kérdéses, hogy a beszólások mennyire visznek bárkit közel ehhez? Szerintem elég esetleges a kapcsolat.

Léteznek alapfelvetések, amikben hiszek. Abban is, hogy a szabadságom addig terjed amíg nem sérti más jogait. De abban is hiszek, hogy ebben nincsenek egyenlőbbek. Látom azt, hogy az életben több oldalon vannak jogok és érdekek amik ütköznek. A másik fél véleményszabadsága. A járványügyi szempontok mentén az egészséghez való jog. A gyerekek egészséges testi, lelki, szellemi fejlődéshez való joga. A társadalom joga arra, hogy eldöntse milyen kapcsolatot támogat a közösből. Mondjuk érdekből. Mert a gazdasági előnyökkel támogatjuk azt a kapcsolatot, amiből megszülethet az, aki majd nyugdíj járulékot fizet, ha szükségünk lesz rá. 

Mindezt megtaposni, mások jogait, érdekeit semminek nézni butaság. Azt mondani, valakiről, valakikről ne lehessen rossz véleményt mondani alapjogot sért. És ma már nem büntetjük sem halállal, sem száműzéssel, sem kiközösítéssel a felségsértést. Bízom benne, hogy egyetlen vélemény miatt sem veszti el senki az állását, hogy hiszünk bizonyos alapjogokban. És hiszek abban is, hogy a szerelem és párválasztás szabadsága sem korlátlanul érvényesíthető, minden mást felülíró alapjog. Például ezért nem tűrjük a pedofil szextanárnéniket. És sok minden mást sem. 

Hiszek a párbeszédben. És hiszek benne, hogy az elfogadás része a határok felismerése, a társadalmi konszenzuson alapuló tisztességes mértékű szabályozás. Hiszek abban, hogy kompromisszumra lehet és kell is törekedni. Hiszek abban, hogy létezik egy olyan dolog, hogy kölcsönös alkalmazkodás. Csakhogy nehéz lenne kölcsönös alkalmazkodásról beszélni, ha valaki inkább eldobja magától az életet, mintsem elfogadja, hogy a másik ember értékrendje érvényesül. Mert itt bizony a kölcsönös elfogadás sérül. Inkább meghalni, mint meghallgatni a másik felet nem lenne szép és toleráns dolog. És mellesleg hiteltelen, és ilyen hozzáállással, a másik oldalt semmibe véve társadalmi elfogadottságot, támogatottságot sem tud szerezni. Reménytelen szélmalomharc. 

És aki ezt a normát képviseli, példaként állítja, aki a baráti körét erre az útra tereli, az benne van abban is, hogy a kudarcok jönnek. Ami elhozhatja a depressziót, az öngyilkosságot. Egy ilyen esemény után pedig önvizsgálatnak lenne helye. De mint tudjuk: The show must go on. Ezért jön a szokott harc, a szokott ideológia, és már elindulunk a következő ilyen eset felé.

Hiszek benne, hogy jobb meghallgatni az ellenvéleményt, a kritikát, kompromisszumra törekedni, mint meghalni. Ha tanulságot keresnék, hát erre keresném. De vajon most van az ideje? Nem hiszem. Nem hiszem, mert tudom, hogyan működik a legtöbb közösség. Könnyű egymást belehajszolni minden túlzásba, így működik az ember, így működik a tömeg. Most rójuk fel egy halottnak, hogy ember volt? Hogy ment, amerre vitték, formálódott olyanná, amilyenné tették? És a legtöbb túlzás egyszerű emberi hiba, amelytől mentes ember nem létezik. 

Kiállni azért, amiben hiszel. Ez olyan érték, amiben a keresztény jobboldali, és a tisztességes liberális, de még az elvhű kommunista is egyet ért. A tenni akarás, a jobbító szándék tiszteletet érdemel. És ezt a tiszteletet nem szabad politikai tőkévé, az ügy eszközévé tenni. Mert ha ebből a tiszteletből, a kegyeletből kiüresedett politikai eszközt csinálunk, akkor egy nagyon fontos alapvető emberi érték lenne oda. Milán, e szerint a mérce szerint pedig jó ember volt. 

Milán meghalt. A depresszió betegség, és talán bárkit elérhet. Nem tudjuk, hogy a depresszióját biológiai okok okozták-e? A magánélet, a szakmai karrier állt-e a háttérben? Vagy a fenti reménytelen küzdelem. Nem tudjuk rá is igaz-e a fenti okfejtés. Nem tudjuk, hogy sajnálni kell-e azért, mert ilyen irányba, ilyen kilátástalan harcba vitték bele a barátai. Nem tudjuk. Nem tudhatjuk és senki sem tudhatja.

Én elhiszem, hogy valaki civil szférában dolgozóként azért kapja a fizetést, sokféle támogatásból, hogy ezt az értékrendet képviselje. Elhiszem, hogy valakinek aktivistaként fontos ez vagy az. De az isten szerelmére: Milán meghalt. A barátotok volt. Az őt is céltáblává tévő gyűlölködés helyett itt lenne az ideje inkább csak annyit mondani: Nyugodjék békében!

És bízzunk benne, hogy a bűnbak keresés, vádaskodás, gyűlölködés helyett idővel egy olyan kölcsönös toleranciára épülő világ virrad, amiben nem lesz ennyi elkeseredett, kilátástalan harc, és talán egy kicsit kevesebb lesz az értelmetlen halál.